Az ókori görögök és rómaiak a tetoválást barbár dolognak tartották, szemükben a tökéletes emberi test megbecstelenítését szimbolizálta.
A görögök perzsáktól eltanult tetoválási technikája lassan megbélyegzéssé alakult, a rabszolgák és a bűnözők megjelölésére. A rómaiak pedig ebben is követték a példát. A görög eredetű, majd a latinban is használt stigma szó eredeti jelentése jelölés, bélyeg, megbélyegzés.
Az azonosítási cél mellett gyakran használtak rövidítéseket, versikéket, vicces feliratokat is megszégyenítés- vagy épp csak szórakozásképpen.
A római rabszolgák homlokára tetovált mondat így hangzott: Állíts meg, szökevény vagyok.
Később, ugyancsak a könnyebb azonosíthatóság érdekében a katonaság is bevezette a tetoválást, eleinte csak a zsoldosok körében, majd a légiók megjelölése, rangjelzések kiemelése végett.
Vegetius, római szerző az i.sz. 4. században járt Britanniában, és Hadtudományi Kivonat című művében megörökítette, hogy a legionáriusok egytől egyig, illetve a Hadrianus-falon szolgáló íjászok is különleges katonai tetoválásokat hordtak.
Sajnos ezekről a tetoválásokról nem maradtak bizonyítéknak tekinthető emlékek, de a kutatók úgy gondolják, hogy valószínűleg a jel egy sas vagy bármilyen más kód lehetett (pl. számsor stb.) attól függően, hogy a katonák melyik hadseregbe tartoztak.
A tetoválások megítélése tehát egy idő után mégis átértékelődött.
Az i. e. 6. századból származik Aetius orvos írása a tetoválás technikájáról. Leírása alapján a tetoválásra kijelölt területet először fertőtlenítő hatású növények levével mosták le, majd a formát tűvel böködték a bőrbe, „amíg a katonának vére nem folyt”, végül alaposan bedörzsölték a tintát, amihez hagymalébe kevert egyiptomi fenyő kérgét, rozsdát, gubacsot és kénsavat használtak.
Természetesen a birodalomban legalább annyit foglalkoztak a tetoválások eltávolításával is, mint a felvarrással. Galénosz római orvos feljegyezte, hogyan távolította el egy felszabadított gladiátor tetoválását.
Az Aetius szerinti biztos recept a következő: „Ha el akarjuk távolítani a tetoválásokat, akkor sok előkészületet kell tennünk. Létezik egy módszer, amely magába foglalja a citromot, a gipszet és a nátrium-karbonátot. Van azonban egy másik módszer is, amelyhez bors, virna (gyulladáscsökkentő, fototoxikus és görcsoldó hatású gyógynövény) és méz szükséges. Az alkalmazásához először meg kell tisztítani a tetoválást kálium-nitráttal, majd tölgy gyantájával kell bekenegetni és öt napra be kell kötni. A hatodik napon a tetoválást egy tűvel megszúrni, letörölni a vért egy szivaccsal és kevés sót szórni a szúrásokra. Ezután, egy időben kell az összes fennebb említetteket alkalmazni és bekötni egy kenderkötéssel. A kötést öt napig rajta kell hagyni, majd a hatodik napon kenőcsöt kenni rá egy toll segítségével. A tetoválások így 20 nap alatt eltűnnek sebhelyek és irritációk nélkül.”
Rengeteg görög és római orvosnak volt más különleges receptje is. Ilyen volt például a galamb ürülékének ecettel való összekeverése, majd ezt kellett hosszú ideig borogatásként használni.
Római korból származó feljegyzések maradtak fent az asszírok, a gatirszek, a skótok, illetve a piktek tetoválásairól.
A pre-keresztény germán, kelta, pikt és más közép- és észak-európai törzsek a beszámolók szerint „túlzottan” tetováltak voltak, a bonyolult, a háború által ihletett minták szövevénye azonban lehetett festék is. Julius Caesar például részletesen beszámolt a gall háborúkról írt feljegyzéseiben a tetoválásokról is, a pikt szó – latin Picti – jelentése „festett” vagy „tetovált” nép.
A kereszténység megjelenésével a tetoválás megítélése megint megváltozott, hiszen a vallás tanai szerint Isten a saját képmására teremtette az embert, vagyis bármilyen tetováló beavatkozás tönkreteszi Isten „művét”. Konstantin császár (306-373) pedig egyenesen betiltotta a tetoválást.
