Elnevezései: szitakötő, légivadász, acsa, hosszas pille, ördög lova, vízibornyú, vizi leány, vízipásztor, vízi pille, kígyópásztor.
Azon kevés rovarok egyike, amelyektől nem kell tartani, nem csípnek, nem zavarnak, nem terjesztenek betegségeket, csupán lenyűgöznek szépségükkel, kitartásukkal, bravúros repülési technikájukkal. Nem véletlen, hogy szinte minden kultúrában kiemelkedő szimbólumokat társítanak hozzá.
Az angol dragonfly név jelzi, hogy a szitakötők a legősibb rovarok közé tartoznak, már 300 millió évvel ezelőtti kőzetlenyomatokban is megtalálhatók. Méretük akkoriban még elérte a 60-70 cm-t, így a világ mindenkori legnagyobb repülő rovarának számít (Meganeura Monyi).
Több mint 6000 szitakötőfaj él a világon, színük, formájuk szinte végtelen. Szaporodásuk, életterük vízhez kötött, és mint például az óriás szitakötő neve is utal rá (Anax imperator – Parancsoló uralkodó) territorális, vagyis területvédő.
Napjaink tudományos neve Odonata (odonus görögül „fog”-at jelent), ami találó, mivel ragadozó életmódját rágója fogazottságának köszönheti. Rovaroknál nagyon ritka, de az óriás szitakötő képes színváltoztatásra, a hőmérséklet csökkenésével sötétedéskor az égszínkék hím képes szürkés színre váltani, hogy jobban beolvadjon környezetébe.
A japán kultúra fontos része, magát Japánt régiesen Akitsushima-nak, azaz szitakötő szigetnek is nevezik. A legenda szerint az Első Japán Császár (Jimmu Tenno) Nara prefektúrában felmászott a legmagasabb hegyre, majd onnan lepillantva azt mondta: „Az országom alakja olyan, mint 2 szitakötő (akitsu) párzása.”
Japánban a sárkány és a koi hal mellett a szitakötőnek is nagy tisztelet jár, a bátorság, az erő és kitartás szimbóluma.
A szamurájok jelképe is egyben, „győzelmi rovar”-nak (Kachimushi) is hívják, mivel a szitakötő jelleme, bátorsága, gyorsasága és az a tulajdonsága, hogy sosem hátrál meg, ugyanakkor területét minden áron megvédi – jellemzője a szamurájoknak is. A szitakötő rendszeresen megjelenik harci motívumként kardokon, sisakokon, ruházaton, nyílvesszőkön. A sisakon elhelyezett szitakötőszárnyak kitüntek a tömegből, így az irányító hadvezérek messziről is láthatók, beazonosíthatók a csatatéren. A nyílvesszőket, a kardok markolatát is gyakran díszítették a félelem nélküli, gyors és pontos szitakötő képével.
A szitakötő egy másik japán legendában is megjelenik, Yuryaka Tenvo császárt egyszer egy szúnyog megcsípte, mire azonnal odarepült egy szitakötő és megölte a támadót, nehogy további sértés érje a császárt. Yuryaka-t annyira lenyűgözte a szitakötő precíz támadása, hogy Akitsu-no azaz Szitakötő régióra nevezte át a területet.
Japánban a textilművészet, a festészet, a költészet, belsőépítészet és szinte minden művészeti ág felhasználja a szitakötőt motívumként.
Különböző indián kultúrákban szintén pozitív szimbólum a szitakötő. Általában a gyorsasága, vadászati módszerei miatt tisztelik, de a vízzel való szoros kapcsolata miatt a tisztaságot és a vizet is jelképezi.
A szitakötő gyakran kapcsolódik a rizs termesztéséhez, mely sok ázsiai ország legfontosabb élelmiszere. Ugyanaz a vízi élőhely szükséges mindkettőnek, így természetes, hogy a szitakötő megjelenik a mezőgazdasági kultúrában és művészetben, a jó termés és a szerencsés aratás jelképe.
Indonéziában fontos táplálék, csemegének számít.
Európában inkább tartanak a szitakötőtől, negatív szimbólum, általában az ördög kisérője, segítője. Egy svéd monda szerint a szitakötő méri meg az ember lelkét halála után, Romániában az ördög lovának, Angliában az ördög varrótűjének is hívják.
Napjainkban kedvelt motívum az ékszerművészetben, előzménye a szecesszióban készült René Lalique Szitakötőnő című ékszere, amit az 1900-as világkiállításon mutattak be.
Tetoválásként azok az emberek választják, akik nyughatatlanok, folyamatosan mozognak, bátrak és kitartóak. Mivel szorosan kapcsolódik a vízhez, vonzza a tudatalatti gondolatokat, és áttetszősége mint egy tükör, segít a változásokat észrevenni.
