A maszk (a maszkfestés, álarcfestés) egyidős az ember történetével. A tetoválásban is fontos szerepet tölt be, erős jelentéssel bír.
Védelem, megfélemlítés, büntetés, betegségmegelőzés, utazás és játék – a történelem során számos okból öltöttek maszkot az emberek. Minden kultúrában más-más szerepkört töltött be a maszkviselés, mégis, valahol az alapvető funkciók megegyeznek.
Nem újdonság, hogy az arcmaszk és az „alakoskodás” évezredek óta hozzátartozott mind a népi, mind az udvari hagyományokhoz. Álarc mögé bújva szinte mindent el lehetett mondani, játszani, amiről egyébként nem beszéltünk. A hordott maszk átváltoztatja viselőjét, anonimmé válik.
A törzsek varázslóinak rituális maszkja egyszerre mutatta az istenekkel társalgó varázsló kiváltságos helyzetét, és elrettenthette a beavatatlanokat.
A 19. századi halotti maszkok a halálba átlépett személy hű képmását mutatták, annak minden ízében, idealizálás nélkül, leplezetlenül.
A színháztörténetben az adott kultúrában egyértelműen felismerhető érzelmet, személyt képviselő maszkok jellemezték a szereplőket és azok hangulatát, ezek általában méretük miatt nagy távolságból is felismerhetők voltak.
A járványok idején különösen a pestisdoktorok különleges, csőrös maszkokat hordtak, s a csőrbe helyezett mindenfelé gyógyerejű, illatos füvek illatával – és védőruhával is! – védekeztek jórészt kisebb, mint nagyobb sikerrel a kór ellen.
Szebb időkben pedig mindazok álarcot öltöttek, akik el akarták titkolni kilétüket, és természetesen ott voltak a nagy farsangi, karneváli mulatságok, amikor szabad volt a vásár és álcázta és átalakította magát mindenki, aki csak tehette.
Ahány kultúra, annyiféle maszk, más-más funkcióval, jelentéssel.
A mexikói halottkultusz azték eredetre nyúlik vissza, a koponyák nem csak a halált, hanem az újjászületést is jelentették, évente többször is meg ünnepélték a halottakat. Ilyenkor a halottak földjének ura, Mictlantecuhtli és asszonya, Mictecacíhuatl csatlakozott az emberekhez. Manapság inkább La Catrina figurája szimbolizálja a halált, José Guadalupe Posada 1910-ben alkotta meg ezt a koponyaarcú, női figurát. A spanyolban a halál nőnemű főnév (la muerte). Catrina a mai napig páratlan népszerűségnek örvend, halottak napján az ő álarcában vonulnak fel, a tetoválásoknál is nagyon gyakori téma.
Az ázsiaiak régi hitvilágában a maszk az istenek vagy egy bizonyos isten olyan szent szimbóluma volt, amelyet különleges tisztelet és imádat övezett, és éppen ezért bizonyos félelemmel vegyes távolságtartással kezelték. A maszknak bűvös ereje volt az akkoriak számára, varázserővel bírt és képes volt arra, hogy elűzze a betegséget, a veszélyt, így hűséges védője volt a faluközösségeknek és családoknak.
A harci maszkok nem csak védelemre, de ijesztésre is szolgáltak. A japán szamurájmaszkok például viselőjük egyéniségéhez idomulva készültek, a kendo maszkok a fejet és nyakat is védelmezték, míg a ninják maszkja a rejtőzést szolgálta. A vidám Hiotokkó és Okame-álarcok gyakran testvérként vagy párként jellenek meg, népmesei figuraként szerencsét hoznak.
Az Oni-maszkok a fesztiválok elmaradhatatlan szereplői, szőrős, rettenetes figurák, a gyerekek ijesztegetésére szolgálnak.
A nó-maszkok a tradicionális japán színház kellékei, mind művészi alkotás, az az arckifejezésük megváltozik, ha más szögből tekintünk rá.
A Kicune-maszkok rókát ábrázolnak, Inari istennő hírvivőiként a mitológiában. A kinuce mítoszok a mai napig rendkívül népszerűek Japánban.